Egy hangos szó, egy odavetett bántó mondat és a tompa csend, amit hagyunk, had’ mélyítse a sebeket, amiket okoztunk. Vajon hány pillanatot rabolunk el a saját boldogságunktól így? Tényleg megérte összeveszni az el nem mosott tányéron? Szóvá tenni egy elfelejtett telefonhívást? Felháborodni, mert valaki aggódik értünk, vagy tehernek élni meg a gondoskodást?
Neked mi minden van a fejedben? Mi mindent szeretnél megtenni még az életedben? Mi az, amit hetek óta halogatsz?
Szeretni valakit olyan könnyűnek tűnik, mikor itt van. Szeretni valakit a legfájóbb mikor elmegy, és nem jön vissza már. Égő fájdalom hiánya, és fel sem akarjuk fogni mi történt.
Két gyönyörű orgonabokor nőtt egymás mellé. Az egyik orgonabokor lila volt, a másik pedig fehér.
A két bokor békében, minden évben, önmagára koncentrálva növekedett, és hajtotta virágait. Nem volt ember, se állat, aki ne méltatta volna mind kettőt, és ne találta volna meg a szépet és jót a lilában és a fehérben egyaránt.
Van az úgy, hogy az ember nem kell ki az ágyból, mert semmi kedve ahhoz a naphoz, és megteheti, hogy lazít kicsit. És van az úgy, mikor ez az érzés állandósul. Már nem azért marad az ember a paplan alatt, mert megteheti, hanem mert nem tud onnan kijönni. Néha tud olyan kemény lenni az élet, hogy megrettenünk tőle, és mint a kicsi lány, aki csak fél a sötétben, inkább eltakarjuk magunkat, hátha elmúlik az, ami a félelmet okozta.