Van mikor úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Dolgozunk, haladunk a napi rutinfeladatokkal. Éljük az életünket és csak hosszú utazásnak tűnik a megváltozhatatlan.
Van, mikor megállítjuk életünket. Várva, az utolsó találkozási pontnál, hátha oda vissza talál. Hisz visszajön! Vissza kell jönnie. Ó mennyi idő telik el így. Egy helyben várva az utolsó találkozási pontnál.
És vannak még utak. Számtalan. Ha lenne egy jól bevált út talán egyszerűbb is lehetne. De nincs. Mindenkinek a sajátját kell végig járnia addig, amíg egyszer csak sikerül elengednünk azt, akinek mennie kellett. Egyszer csak kiszalad a nyomás, mint a kuktából, mikor felnyitod.
Mindaz, ami eddig félelemmel töltött el hirtelen természetes és békés. Elengedted őt, és könnyű lettél. Még sem veszítetted el. Mert, mikor elengedsz, valakit akkor jössz rá, hogy igazán nem tudja elvenni tőled senki. Mindaz, amit közösen átéltetek, az csak a tiétek, senki másé, és bármi is történt, az, amit egymásnak adtatok örökre megmarad.