Megállok. Meleg van, megy le a nap és a kék égen cikázó felhőket rózsaszínre festi. Az idő is megáll velem. Mély levegőt veszek és körülnézek. Egy magaslaton állok, és a látvány szédítő. Óvatosan, szinte félve nézek magam mögé. Félek, ha megnézem honnan jöttem úgy elszédülök közben, hogy lepottyanok. Ezért csak óvatosan tekingetek vissza. Mindig más kerül a szemem elé. Kusza útnak tűnik így, de nem akarok hátra fordulni, csak fel akartam mérni mekkora távolságot tettem meg idáig. Nem rossz érzés. Kiadós egy út volt ez, érzem a testemben, és lelkemben is. Jól esett, elfárasztott, de mégis jól érzem magam. Úgy érzem minél többet megyek, annál több erőm van.
Úgy érzem a világ végéig tudnék menni, vagy még tovább. Tele a fejem, hogy közben mi mindent szeretnék megnézni, meglátni, megtapasztalni.
Eltölti a büszkeség a mellkasom. Beszívom ezt az érzést, belevésem zsigereimbe a pillanatot. Nehéz volt eljutni idáig, de itt vagyok.
Minden, ami történt, már megtörtént. Változtatni már nem tudok rajtuk. Itt vagyok. Büszkén, vággyal tele, hogy tovább induljak.
Nem tudom mi vár rám. Nem félek már, tudom erős vagyok. Érzem, jó dolgok várnak, és van erőm elérni őket.
Pihenek egyet és indulok.