Egy jelentős veszteség után nemcsak az változik meg, ami körülöttünk van. Sokszor önmagunkat is másként kezdjük érzékelni.
„Nem vagyok már ugyanaz az ember.”
„Nem tudom, ki vagyok ebben az új életben.”
„Régen egészen más dolgok voltak fontosak.”
Ezek a mondatok gyakran megjelennek egy veszteség után. Különösen akkor, ha az, amit elveszítettünk, szorosan kapcsolódott ahhoz, ahogyan addig önmagunkra és az életünkre tekintettünk.
A gyász nemcsak a hiányról szól. Arról is, hogyan találjuk meg lassan önmagunk helyét egy megváltozott életben.
Egy veszteség az önmagunkról alkotott képünket is érintheti
Kapcsolataink, szerepeink és terveink mind részei annak, ahogyan meghatározzuk önmagunkat.
Valakinek a társa vagyok. Szülő vagyok. Gyermek vagyok. Tartozom valakihez. Van egy munkám, egy közösségem, egy megszokott életem. Tudom, merre tartok, és vannak elképzeléseim arról, hogyan folytatódik majd az életem.
Egy veszteség ezek közül egyszerre többet is érinthet.
Egy szeretett ember halála mellett elveszhet egy közös jövő, egy mindennapi szerep, a megszokott biztonság vagy akár az az érzés is, hogy tudjuk, kik vagyunk.
De nemcsak haláleseti veszteség változtathatja meg ezt. Egy válás, egy fontos kapcsolat megszakadása, a munka elvesztése, egy költözés vagy más jelentős életfordulat után is megjelenhet a kérdés:
Ki vagyok én most?
Amikor már nem ismerünk magunkra
Veszteség után sokan tapasztalják, hogy másképp reagálnak helyzetekre, mint korábban.
Ami régen fontos volt, elveszítheti a jelentőségét. Ami korábban természetesnek tűnt, hirtelen nehézzé válhat. Megváltozhat a türelmünk, a teherbírásunk, a kapcsolatainkhoz való viszonyunk vagy az, ahogyan a jövőről gondolkodunk.
Ez néha ijesztő lehet.
Különösen akkor, ha közben azt várjuk magunktól, hogy minél hamarabb legyünk újra olyanok, mint a veszteség előtt.
De nem biztos, hogy pontosan ugyanoda kell visszatérnünk.
Egy jelentős életesemény nyomot hagy bennünk. Nem feltétlenül leszünk tőle „jobbak” vagy „erősebbek”, és nem kell minden veszteségből valamilyen tanulságot sem kihoznunk.
Egyszerűen lehet, hogy mások leszünk.
Nem kell mindig erősnek lenni
Sok ember számára az önmagához való viszony éppen a nehéz időszakokban válik különösen szigorúvá.
„Ezt már jobban kellene bírnom.”
„Másoknak sokkal nehezebb.”
„Össze kellene szednem magam.”
„Miért nem tudok úgy működni, mint régen?”
Ezek a mondatok ritkán könnyítik meg azt, amit egyébként is nehéz hordozni.
Az önmagunk felé forduló együttérzés nem önsajnálat. Nem azt jelenti, hogy mindenről lemondunk, vagy hogy ne lennének saját magunkkal szemben elvárásaink.
Inkább annak felismerése, hogy egy nehéz élethelyzetben nem ugyanazzal a teherbírással működünk, mint máskor.
Van, amikor az is elegendő, ha nem teszünk még egy terhet arra, amit már egyébként is viszünk.
Másokhoz mérni magunkat
Könnyű azt látni, hogy mások hogyan élnek, hogyan haladnak, mit értek el, vagy látszólag milyen jól vannak.
Azt viszont ritkán látjuk, mi van mindezek mögött.
Veszteség idején különösen fájdalmas lehet az összehasonlítás. Mások élete haladni látszik, miközben a sajátunk egy időre megállhat, vagy egészen más irányt vehet.
Ilyenkor érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy nem ugyanonnan indulunk, nem ugyanazt hordozzuk, és nem ugyanabban az életszakaszban vagyunk.
A saját tempónk nem attól válik elfogadhatóvá, hogy gyorsabb vagy lassabb valaki másénál.
Önmagunk elfogadása nem azt jelenti, hogy mindennel elégedettnek kell lennünk
Az önelfogadásról néha úgy beszélünk, mintha el kellene jutnunk oda, hogy mindent szeressünk magunkban.
Ennél sokkal hétköznapibb dologról van szó.
Lehetnek tulajdonságaink, reakcióink vagy döntéseink, amelyeken szeretnénk változtatni. Lehetünk elégedetlenek valamivel, és közben mégsem kell folyamatosan önmagunk ellen fordulnunk.
Önmagunk elfogadása nem változatlanság.
Inkább egy olyan belső kiindulópont, ahonnan nem önmagunk bántásával próbálunk változni.
A gyász és veszteség a mindennapi működésünkre is hatással lehet, különösen akkor, amikor hosszabb ideje próbálunk helytállni.
Önmagunkhoz visszatalálni nem mindig visszatérést jelent
Egy veszteség után gyakran vágyunk arra az emberre, akik előtte voltunk.
Arra, aki könnyebben nevetett. Többet bírt. Bátrabban tervezett. Biztonságosabbnak érezte a világot.
Érthető, hogy hiányozhat ez a régi önmagunk is.
Idővel azonban előfordulhat, hogy nem hozzá térünk vissza.
Lassan megismerjük azt az embert, akivé közben váltunk.
Ebben az új önmagunkban ott lehet mindaz, akik korábban voltunk, és mindaz is, amit azóta átéltünk. A veszteség nem kell, hogy teljesen meghatározzon bennünket, de része lehet az élettörténetünknek.
Az önmagunkhoz való visszatalálás ezért talán nem azt jelenti, hogy minden újra olyan lesz, mint régen.
Hanem azt, hogy egy idő után ebben a megváltozott életben is egyre inkább otthon tudunk lenni önmagunkban.
Amikor ehhez támogatásra van szükség
Van, amikor nehéz egyedül eligazodni abban, ami bennünk megváltozott.
Lehet, hogy nem értjük a saját reakcióinkat. Nehéz kapcsolódni másokhoz. Elbizonytalanodunk abban, mire van szükségünk, vagy egyszerűen elfáradunk abban, hogy egyedül próbáljuk rendezni mindazt, ami történt.
A segítségkérésnek nem kell megvárnia azt a pontot, amikor már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.
Egy támogató beszélgetés teret adhat annak, hogy jobban értsük, mi történik bennünk, mi változott meg a veszteség óta, és mire van szükségünk ahhoz, hogy lassan újra kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz és az életünkhöz.
Nem kell visszaválnunk azzá, akik korábban voltunk.
Lehet, hogy most annak kell időt adnunk, hogy megismerjük azt, akik lettünk.
Selmeczi Márta
mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó