Két gyönyörű orgonabokor nőtt egymás mellé. Az egyik orgonabokor lila volt, a másik pedig fehér.
A két bokor békében, minden évben, önmagára koncentrálva növekedett, és hajtotta virágait. Nem volt ember, se állat, aki ne méltatta volna mind kettőt, és ne találta volna meg a szépet és jót a lilában és a fehérben egyaránt.
Van az úgy, hogy az ember nem kell ki az ágyból, mert semmi kedve ahhoz a naphoz, és megteheti, hogy lazít kicsit. És van az úgy, mikor ez az érzés állandósul. Már nem azért marad az ember a paplan alatt, mert megteheti, hanem mert nem tud onnan kijönni. Néha tud olyan kemény lenni az élet, hogy megrettenünk tőle, és mint a kicsi lány, aki csak fél a sötétben, inkább eltakarjuk magunkat, hátha elmúlik az, ami a félelmet okozta.
Mókuskerék. Milyen találó szó ez az életünkre. Hiszen mit csinál ezzel az eszközzel egy kisállat? Hajtja rendületlen, de nem jut vele sehová.
Aztán, mikor kiszáll belőle oda megy, ahova csak akar.
Adni és kapni. Ősi egyensúly amire egész létünk alapul. Ahonnan elveszünk, oda tegyünk is vissza, többet is! Ha pedig kapunk? Adjunk vissza, többet is!
Ősi bizalom ez az életben. Minden amit az életemben kapok túláradó hálával köszönjem meg. És az egyensúly megmarad.