Vannak időszakok, amikor a saját gondolataid válnak a legnagyobb ellenségeddé. Amikor úgy érzed, mintha egy végtelen körben mozognál: újra és újra ugyanazokat a mondatokat ismételgeted magadban, anélkül hogy bármi változna. Mintha a fejedben futó képek és szavak erősebbek lennének, mint te magad. Ez a belső zaj képes teljesen elnyomni azt a halkabb, mélyebb hangot, amely a lelkedből érkezne, és amely arra kérne, lassíts, lélegezz, és figyelj befelé. A rágódás és a túlzott gondolkodás nem gyengeség vagy hiba, hanem egy természetes emberi reakció arra, amikor túl sok benned az elrendezetlen érzés, a megválaszolatlan kérdés, vagy a kimondatlan félelem. Mégis, hosszú távon kimerít, elszigetel és elválaszt önmagadtól.
Sokan azt hiszik, hogy gondolkodással meg lehet oldani mindent. Hogy ha még egy kört futunk a fejünkben ugyanazzal a problémával, akkor egyszer csak eljön a megkönnyebbülés. Pedig a túlzott gondolkodás épp az ellenkezőjét teszi: távolabb visz a valóságtól, attól a stabil ponttól, ahol érthetővé válhatnának az érzelmeink. A gondolatok nem oldanak meg semmit, ha azok mindig ugyanarra a félelemre, veszteségre vagy bizonytalanságra épülnek. A sok belső beszéd gyakran csak felerősíti azt, amit amúgy is nehezen viselsz el: a fájdalmat, a hiányt, a nyugtalanságot vagy a kontroll elvesztésének érzését.
A gondolatspirálban valójában menedéket keresel. Egy olyan helyet, ahol „biztonságban” megvizsgálhatod azt, amitől félsz. Csakhogy ez a biztonság nem valódi. A rágódó gondolatok ideig-óráig elterelik a figyelmedet a valós fájdalomról, de nem engednek közelebb jutni hozzá. Olyan ez, mintha egy ajtó előtt álldogálnál, amely mögött ott lenne a megkönnyebbülés, de te inkább csak körözöl az előtte lévő folyosón. A gondolatoktól nem lesz könnyebb. A jelenlét, az érzések megengedése, a csend, a lassulás hozza meg azt, amit a gondolatok nem tudnak.
A gyász és a rágódás kapcsolata – amikor a fejed próbál megoldani valamit, amit a szíved érez
A veszteség után különösen erős lehet ez a belső körforgás. A gyász tele van olyan kérdésekkel, amelyekre nincs válasz. Miért így történt? Lehetett volna másképp? Mondhattam volna mást? Mi lett volna, ha…? Ezek a kérdések természetesek, hiszen a szeretet mélységéből születnek. Mégis vannak közöttük olyanok, amelyekre soha nem találhatsz megnyugtató választ. Amikor valakit elveszítesz, a gondolkodás próbál kontrollt vinni abba, ami fölött valójában nem volt hatalmad. A fejed megpróbálja újraírni a múltat, mert a szíved nem bírja elviselni a hiányt.
A gyász útján a belső monológok sokszor erősebb kísérőnek bizonyulnak, mint a csend. Éppen akkor erősödnek fel, amikor a legnagyobb szükség lenne a megnyugvásra. Ez a körülményes gondolkodás (vagy túlgondolás) mintha szándékosan zárna el attól az érzelmi valóságtól, amelyben kimondhatnád: igen, fáj, igen, veszteség ért, és igen, erőt próbáló minden nap. A gondolatok biztonságos búvóhelynek tűnnek; könnyebb elemezni, mint megélni. Pedig a gyógyuláshoz éppen az ellenkezőjére lenne szükség: a fej analízise helyett a lélek vezetésére.
Amikor a gyászban beragadunk a fejünkbe, az érzelmek automatikusan háttérbe szorulnak. Lehet, hogy intellektuálisan tudod, mi történt, és mit kellene tenned, de nem engeded meg magadnak, hogy valóban átérezd a veszteséget. A gondolati elemzés idegenné teszi a folyamatot, elválaszt a valóságtól. De ne feledd: a gyász nem tud oldódni, ha csak a fejben zajlik. A szívben megy végbe, és a testben válik valósággá. A gondolatok fogságából való kilépés ezért nem gyengeség, hanem a gyógyulás első, bátor lépése.
A jelen pillanat, mint kapaszkodó – hogyan találsz vissza önmagadhoz?
A jelenlét nem azt jelenti, hogy nem gondolkodsz többé. Nem arról szól, hogy letiltod a belső hangokat, vagy hogy teljes csendet teremtesz magadban. A jelenlét inkább egy lassú, halk hazatalálás önmagadhoz. Amikor nem előre menekülsz, nem hátra tekintesz, nem ítélkezel, nem elemezel, csak figyelsz. Arra figyelsz, mi történik benned most. Hogyan lélegzel. Milyen érzések vannak a mellkasodban. Mit mutat a tested. Mire reagál a lelked. Ez a fajta figyelem képes megszakítani a gondolatspirált, mert nem a fejedhez szól, hanem a teljes lényedhez.
A jelenben lenni a gyász idején különösen nehéz, mert a jelen pillanat gyakran fájdalmas. Sokkal könnyebb a fejedben élni, ahol bármikor újraírhatod a történetet, ahol nem kell érezned a hiányt. Mégis épp a jelen pillanat az, ahol a gyógyulás valóban elindul. Amikor megengeded, hogy itt és most legyél, az érzelmek természetes mozgása elkezd működni. Nem kell siettetned, nem kell megoldanod, csak engedned kell, hogy áthaladjon rajtad mindaz, amit hordozol. A jelen pillanat sosem annyira félelmetes, mint amennyire a róla szóló gondolatok azok.
A jelenlét gyakorlása segít abban, hogy visszatalálj a testedhez, hiszen a gyász gyakran elszakít tőle. A sok gondolat miatt nem veszed észre, mennyire feszül a vállad, mennyire elszorul a torkod, mennyire zsibbad a mellkasod. A tested azonban mindig őszintén elmondja, mire van szükséged. A csendben, a lassulásban, a figyelemben olyan jeleket kapsz, amelyek visszavezetnek a valóságba. Ez a valóság ugyan fájdalmas lehet, de sokkal őszintébb, mint az a gondolatvilág, amely eltávolít attól, aki valójában vagy.
A csend gyógyító tere – ahol az érzések végre helyet kapnak
A csend nem üresség. Nem hiány, hanem tér. Egy olyan belső tér, ahol az érzések végre mozdulni tudnak. Amíg a fejedben hangos a gondolat, addig ezek az érzések nem jutnak szóhoz. Pedig a gyász saját nyelven beszél. Nem logikus, nem racionális, nem követ szabályokat. Érezni kell, nem elemezni. A csendben egyszer csak meghallod, mi történik benned valójában. És ez néha félelmetes, mert nem szoktál hozzá, hogy a szíved vezessen. Mégis a csend az a hely, ahol a gyógyulási folyamat végre elindulhat.
A csend nem azt jelenti, hogy nem fáj többé. Azt jelenti, hogy a fájdalomnak helyet adsz. Megengeded, hogy ott legyen anélkül, hogy megítélnéd vagy szégyellnéd. A gondolatok gyakran azért erősödnek fel, mert megpróbálod elkerülni azt, ami belül történik. A csend ezzel szemben lehetővé teszi, hogy találkozz önmagaddal. Nem a gondolataiddal, nem a félelmeiddel, hanem azzal a részeddel, amely egész eddig csak várta, hogy végre megszólíthasd.
A csendben gyakran olyan felismerések születnek, amelyek a gondolatok szintjén soha nem jelennének meg. Rájössz, hogy nem kell mindent megértened. Nem kell választ találnod minden kérdésre. Nem kell megoldanod a múltat. A csend megtanít arra, hogy a fájdalom nem ellenség, hanem jelzés. Arra mutat rá, hogy valami fontos történt, ami nyomot hagyott benned. A gyógyulás nem abból áll, hogy eltünteted ezeket a nyomokat, hanem abból, hogy megtanulsz velük együtt élni.
Ha készen állsz kilépni a gondolatok szorításából
A gondolatokból való kilépés nem egy egyszeri döntés. Inkább egy út, amelyen lépésről lépésre tanulsz meg másként jelen lenni. Van, hogy könnyebb, van, hogy nehezebb. De minden apró pillanat, amikor sikerül visszatérned önmagadhoz, számít. A gyászban különösen fontos, hogy ne maradj egyedül ezzel a folyamattal. A belső zaj sokszor elnyomja azt a hangot, amely a gyógyulás felé vezetne. Ilyenkor segíthet, ha van valaki, aki mellett biztonságban lehetsz a saját érzéseiddel.
Ha úgy érzed, jól jönne támogatás, ha szeretnél kilépni a fájdalmas gondolatspirálból, és újra megtalálni a csendet önmagadban, akkor szeretettel várlak. Ha szeretnél finoman, megtartó közegben továbblépni, gyere el hozzám tanácsadásra.