Sok mindent elveszíthetünk…. a kulcsunkat, a parkolókártyát. Elveszíthetjük néha az eszünket is…hol örömünkben, hol bánatunkban.
Igen, örömünkben, mikor annyira lelkes vagy, hogy csak rohansz a nagyvilágba, mindenkire ráköszönsz és csak kacagsz az értetlen arcokon. Mikor magaddal húzol mindenkit, mert hiszel abban, ahova tartasz.
Aztán néha elveszítjük az eszünk bánatunkban, csalódottságunkban. Mikor otthagynak, megcsalnak, átvernek, vagy csak úgy, egyik napról a másikra elveszítünk valakit, mi pedig értetlenül állunk a történtek felett. Hogy lehet ez? Tegnap még itt voltál, emlékszem!
Érzem az ujjaim végén a tapintásod. A kezed melegét. Látom a szemed, hallom a sóhajod. Hogy lehet, hogy azt mondják ma már nem vagy itt? Elillantál. Elvesztettelek. A kezed melegét, a szemed fényét, a sóhajod súlyát. És én? Velem mi lesz? Maradjak itt?
De így olyan üres minden! Fenébe! Most mi lesz? Kit szólítok mikor Téged hívlak? Hogy beszélek veled? ÉS egyáltalán ki engedte ezt? És miért pont ma? Miért pont én? Elvesztem az eszem…. azt sem tudom, hogy elfussak, vagy beleálljak ebbe az érzésbe. ÉS még csak pár perce történt. Most már mindig ezzel együtt kell élnem? Így fog fájni? Így fogsz hiányozni? Ó, bárcsak egy rossz álom lenne ez.
És hiába jött a holnap, meg az azután, nem vált álommá…sőt, csak valóságosabbá, hogy nem vagy. A hirtelen fájdalom, amitől eszem vesztettem pár pillanatra, most megült rajtam. A tudatom visszatért, de bár ne tette volna. Minden olyan valóságos lett.
Aztán jöttek az intézni valók, a kötelező körök, a bürokrácia és megannyi dolog, ami csak mélyítette a tudatott, hogy nem vagy.
Kipakolni a szekrényed, megérezni az illatod…addig húztam amíg csak lehetett, az utolsó utáni pillanatra. Itt állok az illatfelhőben aki egyszer Te voltál, de akár hogy kereslek, nem talállak……
Az eltelt hosszú hetek alatt kicsit megnyugodtam. Talán beletörődtem. Fáj. Nagyon fáj, hogy nem vagy és még mindig zokogok, mikor nem lát senki. Kizokognám végre azt a mély fájdalmat ott belül, mint a sok lerakódást, amit felköhögünk náthásan, de nem megy! Pedig aztán én igazán próbálkozom.
Élem tovább az életem, mit is tehetnék, a világ nem vár meg. Nem törődik azzal, hogy valaki már nem tapossa útjait. Már jól vagyok. Segítettek, nem tagadom. Könnyű lenn maradni. De mindig van valaki, aki megtart. Így volt ez velem is. Nem, sajnos a barátaim, és Tibi egyedül nem tudott segíteni, de találtak valakit, igen. Sokat beszélgettünk. Ő tudta min megyek át. Mellém szegődött és megmutatta a kiutat ebből az átkozott labirintusból.
Sokszor gondolok rád, és nagyon hiányzol, de eljutottam oda, ahol talán most már jó. Ahol Te is szeretnéd, hogy legyek. Hálás vagyok. Hálás, hogy voltál nekem!