Néha, mikor egy-egy gondolaton végig futok ráeszmélek, hogy szinte az egész élet egy nagy libikóka. Mikor egyensúlyban van, az a legmókásabb, legyen veled szemben bármi, vagy bárki. Kacagtok, és élvezitek a pillanatot.
Oh, de az élet is játszik veled! Egyszer fenn egyszer lenn. Néha olyan gyorsasággal, hogy talán azt sem tudod, hogy most jó vagy rossz az, ami történik? Olykor sokáig lóbálhatod fenn a lábad, a magasban, könnyedén.
Aztán jön valami. Egy csapás. Súlyos és fájdalmas. És a libikóka lenn marad. A lábaid használhatatlanok. Ez a súly nem enged. Az elején csak görnyedve fekszel tűrve sorsod, aztán észreveszed. Sokan vannak. Mind melletted. Látták ahogy rád zúdult ez a mázsás teher és most ott vannak. Tudják, nem szedhetik le Rólad, de mégis ott vannak. És mikor először cikázik át a lehetőség a vénáidban arra, hogy újra mozgásba lépj, akkor is ott lesznek, hogy segítsenek ezt a terhet kicsit megemelni.
Elkezded majd érezni ahogy a talpad újra ráfekszik az alattad lévő földre, és végre képes megtartani téged. Már nem félsz. A hátad közepén erős huzalként tart újra valami és végre el tudod lökni magad. Először nem jutsz olyan magasra, hamar visszaérkezel a földre, de már nem terülsz el. Tartod magad, és már képes vagy próbálkozni, visszaszállni a játékba.