Az igazi erő

Egy apró erdő mezején fakadt egy forrás, amiből patak duzzadt pár kilométer alatt. Vidám, nem túl széles, picit hideg, de hívogató. Valaki talán látta az útját, de ő még nem. Csak tudta honnan indult, és ahogy szelte, egy hatalmas szikla zúdult belé. Akkora, ami elapasztotta a lendületet. Ép csak átcsordogált, és próbált újra folyóvá lenni. Az erejét veszített patak megtorpant. Nem ment tovább. A szikla mögött megrekedve csak gyűlt…… Nem látva a jövőt, az utat. Pár csepp azonban átjutott minden nap. Ép csak, hogy hallani lehetett a felkelő nappal megérkező vízcseppet, ami apránként gyűlt pocsolyává. A túl oldalt gyülemlő patak pedig csepegett, csepegett, míg nem elkezdett folyni…újra. Talán ő sem hitte volna. Talán jobban örült volna, ha elnyeli a föld, és szép fák nőnek a helyére, de nem így lett. Neki menni kellett tovább. Valami hajtja. Ki tudja mi, de ott az a pár csepp, ami átjut azon a gigászi sziklán, és ő közben gyűlik a túloldalon. Csak egy csepp…az utolsó, ami ahhoz kell, hogy az a sok feszültség, ami felgyűlt áttörjön, és ellepje a folyómedret. A tombolás időszaka. Mikor minden kilép a medréből és elterül utat keresve a térben. Majd megnyugodva, lassan, visszatér a mederbe, ami talán már előre ki volt vájva. Vagy a folyó magának vágja? A szikla ott maradt. Akkora, hogy ki is látszik. De a folyó, ami legyőzött egy ilyen sziklát nem nyugszik. Igyekszik eljutni távoli helyekre erejével, és elsuttogni mindenkinek, akit lát: van jövő, ott, a túloldalon. Egy folyó mindig magával visz mindent. Mindent, amit érintett megőriz, és hírül viszi útján, hogy ünnepelje: érinthette, ismerhette, simogathatta azokat.