Vannak időszakok, amikor úgy érzed, teljesen elfogyott az erőd. Mintha minden egyes nap csak túlélés lenne, és alig tudnád egyik lábad a másik elé tenni. A gyász, a veszteség, a lelki megterhelés vagy akár egy hosszan húzódó bizonytalanság hatására sokszor úgy tűnik, mintha nem lenne benned több tartalék. Mintha a tested és a lelked is jelezné: most elfáradtam. És te ott állsz ebben a belső ürességben, és azt kérdezed magadtól: hogyan tovább?
A gyengeség azonban sokszor csak a felszín. Mélyen alatta ott van valami, ami nem tűnik el attól, hogy most nehéz. Egy olyan belső erő, amely néha szunnyad, máskor fellángol, de mindig ott van benned, még akkor is, amikor egyáltalán nem érzed. A szunnyadó erő csendes, finom, nem harsány. Nem akar bizonyítani, nem akar mutatkozni. Egyszerűen csak vár. Arra vár, hogy eljuss arra a pontra, ahol már nem a külvilág, hanem saját magad miatt akarsz erősebb lenni.
A kimerültség érzése sokszor épp annak a jele, hogy hosszú ideje viszel valamit, amit egyedül már nehéz tartani. A lelked elfárad attól, hogy túl sokáig kell erősnek lennie. A tested elfárad attól, hogy a mindennapi működésre koncentrál. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hanem azt, hogy ember vagy. És nincs olyan ember, aki ne jutna el egyszer a határaihoz. A szunnyadó erő pont ott kezd ébredni, ahol te azt hiszed, nincs tovább.
A belső erő nem eltűnik – csak néha elnémul egy időre
A legtöbben azt gondolják, hogy az erő akkor létezik, ha érezhető. Ha tettre kész vagy, ha cselekszel, ha bírod a terheket, ha nem roppansz meg. Pedig az igazi erő gyakran akkor van benned a legmélyebben, amikor épp megingathatónak tűnsz. Az erő nem egy állandó láng, amit minden pillanatban érezned kell. Inkább olyan, mint egy parázs: halk, csendes, de életet hordoz. És ha egyszer időt, teret és figyelmet kap, újra fellobban.
A szunnyadó erő sokszor akkor ébred, amikor megengeded magadnak a megállást. Amikor már nem próbálsz bizonyítani sem magadnak, sem másoknak. Amikor leteszed azt a terhet, hogy mindig helyt kell állnod. A gyengeség beismerése nem a bukás jele, hanem annak a pillanatnak az előszobája, amikor végre megengedheted magadnak az őszinteséget. Innen indul el a gyógyulás.
A csendben, a lassulásban, a fájdalom elfogadásában lassan új formát ölt benned az erő. Nem úgy tér vissza, ahogy korábban működött. Nem hirtelen, nem látványosan, nem akarva bizonyítani a külvilágnak. Inkább csendesen épül újra. A szíved mélyén, ott, ahol a fájdalom is lakik. És egyszer csak észreveszed, hogy már nem ugyanaz az ember vagy, mint a veszteség előtt. Már nem ugyanúgy félsz, nem ugyanúgy ragaszkodsz, nem ugyanazok tartanak vissza. Valami finoman átrendeződött benned, és ez az új belső rend adja az erődet.
A fájdalom nem gyengít – megtanít látni önmagad valódi arcát
A gyász és a lelki megterhelés egy ponton túl arra kényszerít, hogy közelebb kerülj önmagadhoz. Nem azért, mert ezt akartad, hanem mert nincs más út. A fájdalom mindig mélyre vezet, oda, ahová a hétköznapi élet ritkán enged be. A felszínes működés, a gyors megoldások, a rohanás ilyenkor nem működnek. A mély érzelmek lelassítanak, kérdeznek, tükröt tartanak. És ez a tükör sokszor ijesztő, mert benne nemcsak a veszteséget látod, hanem saját magadat is.
A gyász során az ember megváltozik. Nem csak attól, hogy elveszített valakit, hanem attól is, hogy újra meg kell tanulnia élni. Meg kell tanulnia önmagát másképp szeretni, másképp gondoskodni magáról. A fájdalom érzékennyé tesz, ugyanakkor rávilágít arra is, milyen sok mindent túléltél már, és milyen sok erő gyűlt össze benned az évek alatt. Minden nehézség, minden kihívás, minden veszteség hozzátett ahhoz az emberhez, aki ma vagy. Akkor is, ha ezt most még nem látod.
A belső erő nem harsány, nem követel figyelmet. Megmutatkozik egy-egy csendes reggelben, amikor felkelsz, pedig előző este azt hitted, képtelen leszel rá. Megmutatkozik abban, hogy akkor is végigviszed a napodat, amikor a tested fáradt, és a szíved is tompa. Ott van abban, hogy ma is itt vagy, ma is keresel valamit, ami kapaszkodót ad. A szunnyadó erő akkor mutatja meg magát, amikor már azt hitted, tényleg nincs több benned.
Az önmagadhoz való visszatérés – hogyan ébred újra az erőd?
A szunnyadó erő úgy ébred, mint a tavasz első jelei. Nem harsányan, nem nagy zajjal, hanem apránként. Először csak pillanatokra. Egy kicsit több levegő. Egy kicsit kevesebb nyomás a mellkasban. Egy nap, amikor nem zuhan rád azonnal a fájdalom. Egy délután, amikor észreveszed, hogy képes voltál mosolyogni. Egy mondat, amit ki tudtál mondani úgy, hogy nem tört el belül valami. Ezek azok a finom jelek, amelyeket sokszor észre sem veszel, mert nem illenek ahhoz a nagy fájdalomhoz, amit hordozol. Mégis, ezek a pillanatok indítják el a gyógyulásod útját.
A belső erő akkor indul el újra, amikor megengeded magadnak a gyengeséget. A saját tempódban, a saját ritmusodban, ítélkezés nélkül. Amikor hagyod, hogy fájjon, amikor hagyod, hogy pihenj, amikor hagyod, hogy más legyél, mint aki voltál. Nem kell ugyanazzal az erővel visszatérned, mint amilyen egykor volt benned. Sokszor teljesen másféle erő születik meg benned: puhább, bölcsebb, mélyebb. És ez a fajta erő sokkal tartósabb, mint az, amit a világ felé mutattál.
A gyógyulás nem hirtelen történik meg. Nem egy pillanat döntése, hanem egy folyamat, amely során újra és újra választod önmagadat. Vannak napok, amikor könnyebb, és vannak napok, amikor újra zuhansz. De minden alkalommal, amikor felállsz, akkor egy újabb rétege ébred fel benned annak az erőnek, amely eddig szunnyadt. Mert a fájdalom formál, tisztít, átalakít. És bár a veszteséget nem tudja eltüntetni, képes olyan önismeretet adni, amelyből valódi belső stabilitás születik.
Benned is ott van a szunnyadó erő – akkor is, ha most csak a fájdalmat látod
Lehet, hogy most még nem érzed. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha minden összeomlana körülötted, és te csak sodródnál eseményről eseményre. De a belső erő akkor is ott van. Nem kell hangosnak lennie ahhoz, hogy létezzen. Van, hogy mélyen alszik, mert túl sok mindent kellett elviselned. Van, hogy elbújik, mert a lelked megijedt a veszteségtől. És van, hogy egyszerűen csak vár. Vár arra, hogy eljuss ahhoz a ponthoz, ahol már nem a túlélés a célod, hanem az, hogy újra élj.
A szunnyadó erő nem akkor mutatkozik meg, amikor minden könnyű. Hanem akkor, amikor nehéz. Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, nem bírod tovább, és mégis megteszel egy lépést. Amikor kimondod, hogy fáj. Amikor segítséget kérsz. Amikor megengeded magadnak, hogy pihenj. Amikor már nem szégyelled, hogy gyenge vagy. Mert épp ekkor születik meg az a fajta erő, amely nem a külvilágnak szól, hanem neked. Annak az embernek, aki mélyen belül tudja, hogy ennél többre született.
Ha szeretnéd megtalálni magadban ezt az erőt – nem kell egyedül végigmenned az úton
A szunnyadó erő ébredése egy folyamat, amelyhez gyakran jól jön egy megtartó, biztonságos külső kapaszkodó. Valaki, aki mellett kimondhatod mindazt, amit most belül hordozol. Valaki, aki nem ítélkezik, nem sürget, nem akarja megmondani, hogyan kell érezned magad. Valaki, aki segít rálátni arra, mi zajlik benned, és aki finoman terel abba az irányba, ahol az erőd lassan újra felébredhet.
Ha úgy érzed, készen állsz arra, hogy elindulj ezen az úton, és szeretnél valódi támogatást kapni, akkor szeretettel várlak. Ha szeretnéd megtapasztalni, milyen érzés újra kapcsolódni önmagadhoz és a benned rejlő erőhöz, gyere el hozzám tanácsadásra.