Vannak időszakok, amikor úgy érezzük, egyszerűen elfogyott az erőnk.
Egy veszteség, hosszan tartó bizonytalanság, tartós lelki megterhelés vagy több nehéz élethelyzet egymásra rakódása jelentősen igénybe veheti az alkalmazkodóképességünket. Ilyenkor a korábban természetesnek tűnő dolgok is több energiát kívánhatnak. Nehezebb lehet koncentrálni, döntéseket hozni, kapcsolódni másokhoz, vagy egyszerűen végigvinni egy napot.
Könnyű ilyenkor arra gondolni: Miért nem bírom jobban? Mi történt velem? Hová lett az erőm?
Pedig lehet, hogy nem az erő tűnt el. Hanem most annyi mindenre van szükség belőle, hogy alig marad érzékelhető tartalékunk.
Mit jelent a belső erő veszteség idején?
A belső erőt gyakran összekeverjük azzal, hogy valaki mennyit bír el.
Pedig az erő nem feltétlenül azt jelenti, hogy tovább teljesítünk, nem sírunk, nem bizonytalanodunk el, és minden helyzetben képesek vagyunk helytállni.
Veszteség idején éppen az is lehet erő, ha felismerjük a saját határainkat.
Ha ki tudjuk mondani, hogy elfáradtunk. Ha segítséget kérünk. Ha bizonyos feladatokat egy időre félreteszünk. Ha megengedjük magunknak, hogy most kevesebbre vagyunk képesek, mint korábban.
A lelki alkalmazkodóképesség nem sérthetetlenséget jelent. Sokkal inkább azt, hogy egy megterhelő élethelyzetben – saját lehetőségeinkhez mérten – képesek vagyunk újra és újra kapaszkodókat találni.
Néha önmagunkban.
Máskor mások segítségével.
Gyász és kimerültség: amikor már nincs miből erősnek lenni
A gyász jelentős testi és lelki megterheléssel járhat.
Megváltozhat az alvás, a figyelem, a memória, az energiaszint és az érzelmi teherbírás. Olyan feladatok is nehézzé válhatnak, amelyek korábban szinte automatikusan mentek.
Ezért a gyászban megjelenő kimerültséget nem érdemes egyszerűen gyengeségként értelmezni.
A veszteséghez való alkalmazkodás önmagában is sok energiát igényel.
Közben gyakran ugyanúgy jelen vannak a hétköznapi feladatok: munka, család, ügyintézés, döntések, másokról való gondoskodás. Kívülről ezért akár úgy is tűnhet, hogy valaki jól működik, miközben belül szinte minden erejét felhasználja ahhoz, hogy fenntartsa ezt a működést.
Ilyenkor nem biztos, hogy még több erőt kell keresni.
Lehet, hogy először inkább kevesebb terhet kellene egyedül vinni.
A reziliencia nem azt jelenti, hogy mindent kibírunk
A rezilienciáról gyakran úgy beszélünk, mintha valamiféle különleges lelki ellenálló képesség lenne.
Pedig nem arról szól, hogy egy nehéz élethelyzet nem visel meg bennünket.
És nem arról, hogy minden veszteségből erősebben kell kijönnünk.
A reziliencia az alkalmazkodás képességéhez kapcsolódik. Része lehet az, ahogyan a saját erőforrásainkra támaszkodunk, ahogyan kapcsolatokat keresünk, segítséget fogadunk el, vagy ahogyan idővel új módokat találunk a megváltozott élethelyzetben való működésre.
Ez nem mindig látványos.
Lehet, hogy egyik nap az jelenti, hogy elintézünk valamit, amit napok óta halogatunk.
Máskor az, hogy pihenünk.
Vagy felhívunk valakit.
Esetleg végre kimondjuk: ezt most egyedül nehéz.
Ezek ugyanúgy lehetnek a megküzdés részei.
Nem minden veszteségnek kell erősebbé tennie
Veszteség után gyakran találkozunk olyan mondatokkal, hogy „ami nem öl meg, megerősít”, vagy hogy minden nehézségnek oka és tanítása van.
Ezek a mondatok azonban egy gyászoló számára inkább terhet jelenthetnek, mint segítséget.
Nem minden veszteségben kell értelmet találni.
Nem kell hálásnak lenni azért, amin keresztülmentünk.
A hála a gyászban akkor lehet valódi belső tapasztalat, ha nem elvárásként jelenik meg.
És nem szükséges erősebb emberré válni ahhoz, hogy jól alkalmazkodjunk ahhoz, ami történt.
Egy veszteség megváltoztathat bennünket, de ennek iránya és jelentése mindenkinél más.
Idővel történhet egyfajta belső átrendeződés. Változhat az, amit fontosnak tartunk, ahogyan önmagunkra nézünk, ahogyan a kapcsolatainkhoz viszonyulunk, vagy ahogyan a saját életünket szeretnénk tovább élni.
De ennek nincs előírt formája és nincs határideje.
Hogyan találhatunk újra kapcsolatot a saját erőforrásainkkal?
Nehéz időszakban nem feltétlenül nagy változásokra van szükség.
Érdemes először azt megfigyelni, mi az, ami jelenleg valamennyire megtart.
Belső erő veszteség idején: mi tarthat meg bennünket?
Lehet ez egy ember, akivel biztonságban érezzük magunkat. Egy megszokott napi rutin. A mozgás. A természet. A csend. Egy közösség. A hit. Egy korábbi tapasztalat, amely emlékeztet arra, hogy már máskor is képesek voltunk alkalmazkodni egy nehéz helyzethez.
És lehet szakmai segítség is.
Az erőforrásaink nem kizárólag bennünk vannak. A kapcsolataink és az elfogadott segítség ugyanúgy részei lehetnek annak, ami megtart bennünket.
Ez különösen fontos akkor, amikor saját belső tartalékaink átmenetileg kevésnek bizonyulnak.
A segítségkérés is lehet a belső erő része
Sokan csak akkor kérnek segítséget, amikor már úgy érzik, minden lehetőségük elfogyott.
Pedig nem szükséges megvárni ezt a pontot.
A támogatás nem azért lehet fontos, mert valaki nem képes egyedül megbirkózni az életével. Egy biztonságos, elfogadó kapcsolat abban segíthet, hogy legyen tér kimondani azt, ami nehéz, jobban érthetővé váljanak a saját reakcióink, és felismerhetőbbé váljanak azok az erőforrások, amelyekre támaszkodhatunk.
A gyászban különösen fontos lehet egy olyan közeg, ahol nem kell erősnek mutatkozni.
Ahol nem sürgetnek.
Ahol nem várják el, hogy „túllépj” azon, ami történt.
És ahol annak is lehet helye, ha most még nem látod, hogyan tovább.
A szunnyadó erő talán éppen erről szól.
Nem arról, hogy mindenáron erősnek kell lennünk, hanem arról, hogy a legnehezebb időszakokban is kereshetjük azt, ami megtart. Néha ezt önmagunkban találjuk meg, máskor egy kapcsolatban, egy közösségben vagy az elfogadott segítségben.
És van, amikor egyelőre az is elég, hogy nem várunk el magunktól többet annál, amire most képesek vagyunk.
Selmeczi Márta
mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó