Az elmúlt napokban kifelé igyekeztem fordulni. Elindult a januári gyászcsoport, február elején indul a következő, szintén zárt. Arra fókuszálunk, hogy feldolgozzuk, és nyissunk, hogy meglássuk az árnyalatnyi reményt, a napsugarat, a mindennapokban. Nem a messzi távolban, csak legalább azt, ami minket is ér. Te vajon látod? Az ételt, amit elfogyaszthatsz, a fedélt a fejed felett?
Nem mondom, hogy könnyű, hogy egyetlen pillanat alatt változol, és egy csapásra öröm tölt el. Az is biztos, hogy a veszteséget nem tudod kitörölni. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy a tagadás, az el nem engedés mind lelki, mind pedig fizikai síkon megvisel, és nyomot hagy. Egyetlen véget nem érő örvény, mely magával ránthat. Azért vagyok itt, hogy ez ne történjen meg, aki pedig ehhez kell még, az Te vagy.
A döntésed, hogy előre mersz lépni, és felvállalni fájdalmad. Hogy megpróbálod. Lehet nem lesz tökéletes, de csinálod, újra és újra, mint ahogy levegőt veszel.
Tudod mit jelent ez igazán? Hogy tiszta lappal indítasz minden pillanatban. Megengeded magadnak a fájdalmat és az újrakezdést is.
Számodra ez mit jelent? Hogyan motiválod magad, hogyan lépsz egyet előre?