Sokszor halljuk, milyen jó hatással van az életünkre, ha hálásak vagyunk. Ha észrevesszük a szépet, a jót, a támogatást, a fényt, amely körülvesz bennünket. De vannak időszakok, amikor a hála távolinak tűnik. Amikor a szíved megtelt fájdalommal, amikor veszteség ér, amikor a mindennapok súlya ránehezedik a mellkasodra. Ilyenkor nem könnyű hálásnak lenni. Talán még kimondani is nehéz. Mert úgy érzed, a szomorúságod mellett nincs helye ennek az érzésnek.
A hála azonban nem azt jelenti, hogy minden rendben van. Nem azt jelenti, hogy nem fáj. És főleg nem azt jelenti, hogy a nehézségeket el kellene hallgatni. A hála sokkal finomabb, sokkal csendesebb érzés. Olyan, mint egy halk fény a sötét szobában. Nem űzi el a sötétséget, de mégis segít tájékozódni benne. Nem oldja meg a problémákat, de egy pillanatra megállít, és emlékeztet arra, hogy létezik valami jó is a sok nehézség között.
Amikor gyászolsz vagy épp túl sok a belső fájdalom, a hála néha elérhetetlennek tűnik. De nem azért, mert eltűnt. Hanem mert a fájdalom hangosabb nála. A hála halk érzés. A fájdalom viszont erőteljes, robbanó, intenzív. A kettő azonban megfér egymás mellett. Nem kell választanod közülük. A hála nem azt várja, hogy ne legyél szomorú. Csak azt, hogy egy pillanatra megengedd magadnak a csendet, amelyben megszólalhat.
A hála nem feledtet – hanem kicsit megtart
A legtöbben azt hiszik, hogy hálásnak lenni a boldogsághoz kapcsolódik. És valóban, könnyű hálát érezni, amikor jól vagy, amikor stabil vagy, amikor minden a helyén van. De a hála igazi személyisége akkor mutatkozik meg, amikor nehéz. Amikor nem érzed a talajt magad alatt, mégis történik valami apró, ami finoman megérint. Egy kedves mondat valakitől. Egy hívás, ami jókor érkezik. Egy pillanatnyi nyugalom. Egy halk felismerés, hogy valamiért mégis előre tudtál lépni.
A hála nem azt mondja, hogy mindenért örülnöd kell. Egyáltalán nem erről szól. Nem kell hálásnak lenned a fájdalomért. Nem kell hálásnak lenned a veszteségért. A hála inkább arra emlékeztet, hogy a sok nehézség között vannak apró kapaszkodók, amelyek megtartanak. Ezek a kapaszkodók nem veszik el a hiányt, de adnak egy lélegzetvételnyi teret. Egy nagyon finom, csendes megállást, amikor azt mondhatod: talán mégis van bennem valami, ami tovább tud menni.
Sokan félnek attól, hogy a hála elárulás lenne. Mintha azzal, hogy valamiért hálát érzel, csökkentenéd a veszteség jelentőségét. Pedig a hála nem szemben áll a gyásszal. A kettő egymás mellett tud létezni. A hála nem a felejtés jele, hanem annak a bizonyítéka, hogy a szíved még mindig képes érezni. Még akkor is, ha fáj. Még akkor is, ha nehéz. Még akkor is, ha minden erődet összeszeded ahhoz, hogy reggel felkelj.
A hála lassan ébred – és mindig ott van, még ha nem is érzed
A hála sosem egyik pillanatról a másikra jelenik meg. Főleg nem akkor, amikor egy veszteségből próbálsz felépülni. Ilyenkor a lelked úgy működik, mint egy megviselt talaj: először pihen, aztán lassan készül a magokra, amelyek majd később sarjadnak ki. A hála ilyen mag. Nem látod azonnal, nem érzed azonnal, de ha teret adsz neki, idővel mégis felszínre tör.
Lehet, hogy most azt gondolod, nincs miért hálásnak lenned. És ez rendben van. A hála nem követel. Nem vár el tőled semmit. Nem sürget. Csak ott van benned, valahol mélyen, és arra vár, hogy eljöjjön az ideje. Talán egyetlen pillanat lesz, ami újraéleszti. Valaki kedvessége. Egy váratlan ölelés. Egy tiszta gondolat, ami átjut a fájdalmon. Egy olyan nap, amikor egy kicsit könnyebb lélegezni.
A hála nem nagy dolgokból áll. Nem a látványos eseményekből. Sokkal inkább azokból az apró rezdülésekből, amelyekben megéled: még létezik valami jó. A hála épp emiatt annyira gyógyító. Mert nem tagadja a nehézséget, hanem megtámasztja a lelkedet, miközben hordozod azt.
A gyász és a hála találkozása – két érzés, amely együtt tud gyógyítani
A gyász gyakran olyan, mintha egy hatalmas hullám alatt lennél. A hála ezzel szemben olyan, mint a víz felszíne felett lebegő fény. Talán nem tud kiemelni azonnal, de segít abban, hogy tudd: van fent is világ. Van levegő. Van újrakezdés. Van remény arra, hogy egyszer majd könnyebb lesz.
A gyász idején a hála sokszor törékeny. De nem esendő, inkább érzékeny. Ha megengeded neki, lassan elkezd helyet találni a fájdalom mellett. A kettő együtt olyan belső egyensúlyt hozhat létre, amelyben nem veszik el az, aki elment, de te sem veszel el teljesen.
A hála segíthet abban is, hogy észrevedd: a veszteség nem csak elvett valamit, hanem adott is. Mélységet. Érzékenységet. Szeretetet. Kapcsolódást. A fájdalom nem csökkenti azt, amit kaptál. A hála pedig segít abban, hogy mindezt úgy tartsd a szívedben, hogy közben te is tovább tudj lépni.
A gyászban megélt hála nem arról szól, hogy örülsz annak, ami történt. Hanem arról, hogy meghallod azokat a halk üzeneteket, amelyekből megtudhatod: még mindig itt vagy. Még mindig érzel. Még mindig tudsz kapcsolódni a világhoz.
A hála, mint visszatalálás önmagadhoz – hogyan születhet újjá benned ez az érzés?
A hála akkor tud újraéledni, amikor lassan biztonságban kezded érezni magad a saját érzéseiddel. Amikor nem menekülsz előlük. Amikor megengeded, hogy egyszerre legyél szomorú és mégis nyitott valamire, ami jó. Ez a kettő nem zárja ki egymást. A szíved nagyobb annál, hogy csak egyetlen érzésnek adjon helyet.
A hála nem kéri tőled, hogy légy vidám. Nem vár mosolyt. Nem vár erőt. Csak azt szeretné, hogy egyetlen pillanatra figyelj befelé. És ebben a figyelemben talán megpillantasz valamit, ami megtart. Valami aprót, de igazat. A hála mindig ebből születik.
Lehet, hogy a hála először csak egy gondolat lesz: jó, hogy valaki melletted áll. Jó, hogy volt egy nyugodt perced. Jó, hogy ma kicsit könnyebben telt el egy óra. Ezek az apró belső mondatok lassan kapcsolódnak egymáshoz, és egyszer csak azt veszed észre: már nem csak túl vagy a napokon, hanem egy kicsit jelen is vagy bennük.
A hála segít abban, hogy újra lásd értékként a kapcsolataidat, az apró örömöket, a levegővételt, önmagadat. Segít abban, hogy megtapasztald: még mindig vannak dolgok, amelyekből meríthetsz. Hogy van fény. Hogy van kapaszkodó. Hogy te még mindig itt vagy.
Ha szeretnéd újra érezni a hálát – nem kell egyedül végigmenned ezen az úton
A hála újraéledése egy folyamat. Idő kell hozzá, és finom figyelem. Ha most még nem érzed, teljesen rendben van. Nincs vele semmi baj. A hála nem sürget, és nem is tűnik el örökre. Csak néha pihen. Vár. És amikor eljön az ideje, újra felébreszthető.
Ha szeretnéd ezt a folyamatot biztonságos, megtartó közegben elindítani, ha szeretnél újra kapcsolódni ahhoz a részhez, amely még képes örülni, akkor szeretettel várlak. Ha úgy érzed, itt az ideje segítséget kérni, gyere el hozzám tanácsadásra.