Bizalom magadban és bennem. A másikban. Az életben. Egy veszteség után kilépni önmagunk árnyékban és azt mondani: szeretnék változtatni. Akik hozzám fordulnak, eleinte kérdeznek, bizonytalanul tapogatóznak a kifelé vezető úton. Nem tudod még, hogyan fog tudni segíteni valaki más. De talán tud, mert neki is vesztesége volt.
Az elmúlt napokban kifelé igyekeztem fordulni. Elindult a januári gyászcsoport, február elején indul a következő, szintén zárt.
Kikerülhetetlenül közelednek azok a napok, amelyeket a legtöbben a szeretet jegyében töltünk el. Ilyenkor sokkal nehezebben tudunk másokra figyelni, inkább becsuknánk ajtót, ablakot, és ezen nem is akarunk változtatni. Számomra is ismerős érzés.
Újra látom magam előtt a következő métert. Még nem többet, csak ennyit, ami éppen arra elég, hogy ne essek el. Mégis, milyen sokat jelent nekem is!
Tudom, hogy fáj. A veszteség, de akár a mindennapok is. Mindenkinek a maga terhét kell cipelnie, és ez hol jó, hol nehezebb időszakokat hoz el életében. Körbenéztem, gondolkodtam, és végül összeszedtem pár olyan lehetőséget és gyakorlatot, amellyel tartalmasan töltheted a hűvösebb, csendesebb és sötétebb napokat.
Ahogy közeledik a leghidegebb évszak, úgy tapasztalom, hogy egyre többen csendesedtek el. Magatokba fordultok, belső világotok kerül előtérbe. Azok is, akik szívesen mozdulnak ki, most lomhán, nehezebben indulnak útjukra.