Amikor veszteség ér bennünket, gyakran halljuk: „Légy erős.”
Mintha az erő azt jelentené, hogy bírni kell. Fel kell kelni, tovább kell menni, helyt kell állni, és lehetőleg minél hamarabb vissza kell térni a megszokott élethez.
Pedig veszteség után az erő egészen mást is jelenthet.
Lehet erő abban, hogy kimondjuk: ez most nagyon nehéz.
Abban, hogy elfogadjuk, most kevesebbre vagyunk képesek.
Abban, hogy segítséget kérünk.
És abban is, hogy nem akarjuk mindenáron erősnek mutatni magunkat.
Mit jelent az erő a gyászban?
A gyász jelentős lelki és testi megterheléssel járhat. Hatással lehet a figyelemre, az alvásra, az emlékezetre, az energiaszintre, a kapcsolatainkra és a mindennapi működésünkre.
Ezért veszteség után nem feltétlenül ugyanazt tudjuk elbírni, amit korábban.
Mégis sok gyászoló érzi úgy, hogy tartania kell magát.
A család miatt.
A gyerekek miatt.
A munka miatt.
Vagy azért, mert a környezete már azt várja tőle, hogy jobban legyen.
Az erő azonban nem az érzelmek elrejtését jelenti.
A sírás, a bizonytalanság, a kimerültség vagy az, hogy időnként nem tudjuk, hogyan tovább, nem az erő hiányának bizonyítékai. Egy jelentős veszteségre adott emberi reakciók lehetnek.
A gyászban nem kell legyőzni a sziklát
Képzeljünk el egy patakot, amelynek útjába egyszer csak egy hatalmas szikla kerül.
A víz addig haladt a maga medrében. Volt iránya, ritmusa, megszokott útja.
A szikla mindezt megváltoztatja.
Valami hasonló történhet egy jelentős veszteség után is. Az addigi élet folytonossága megszakad. Ami korábban természetes volt, hirtelen bizonytalanná válhat.
A patak nem tud úgy továbbfolyni, mintha semmi sem történt volna.
És talán nem is az a feladata, hogy legyőzze a sziklát.
Idővel más utat keres körülötte.
A szikla pedig ott marad.
A veszteséggel való együttélésben is történhet valami hasonló. Nem feltétlenül maga a veszteség lesz kisebb. Inkább lassan változhat az, ahogyan helyet kap az életünkben.
A reziliencia nem sérthetetlenséget jelent
A rezilienciát gyakran lelki ellenálló képességként emlegetjük, ezért könnyű úgy értelmezni, mintha azt jelentené: az erős ember mindent kibír.
Pedig nem erről van szó.
A reziliencia inkább az alkalmazkodás képességéhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy megterhelő élethelyzetekben képesek vagyunk valamilyen módon tovább működni, új kapaszkodókat találni, igénybe venni a rendelkezésünkre álló erőforrásokat és szükség esetén segítséget elfogadni.
Ez nem jelenti azt, hogy közben nem szenvedünk.
És azt sem, hogy minden veszteségből erősebben kell kikerülnünk.
Az alkalmazkodás nem ugyanaz, mint a sérthetetlenség.
Nem minden veszteség tesz erősebbé
Sokszor halljuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Gyászban ez különösen nehéz mondat lehet.
Egy veszteségnek nem kell erősebbé tennie bennünket. Nem kell tanítást keresnünk benne, és nem szükséges személyes fejlődéssé alakítanunk azt, ami fájdalmat okozott.
Vannak emberek, akik egy idő után változásokat fedeznek fel önmagukban.
Másképp látják a kapcsolataikat. Fontosabbá válik számukra az idő. Határozottabban képviselik a saját szükségleteiket. Átrendeződik az, amit igazán lényegesnek tartanak.
Ez megtörténhet.
De nem kötelező megtörténnie.
A veszteségből fakadó növekedés lehetőség, nem elvárás.
Az igazi erő néha alig látható
Az erőről hajlamosak vagyunk nagy dolgokban gondolkodni.
Pedig veszteség után sokszor egészen hétköznapi formában jelenik meg.
Az erő a gyászban hétköznapi dolgokban is megmutatkozhat
Felkelni egy nehéz reggelen.
Elvégezni egy feladatot.
Elmenni sétálni.
Felvenni a telefont.
Találkozni valakivel.
Lemondani valamit, ami most túl sok.
Pihenni.
Vagy egyszerűen végigélni egy olyan napot, amely különösen fájdalmas.
Kívülről ezek talán jelentéktelennek tűnnek.
Belülről azonban komoly erőfeszítést jelenthetnek.
Nem mindig az a legerősebb lépés, amikor továbbmegyünk.
Néha az, amikor megengedjük magunknak, hogy egy ideig megálljunk.
A segítségkérés nem az erő ellentéte
Sokan úgy érzik, akkor kell segítséget kérniük, amikor már minden saját lehetőségük elfogyott.
Pedig az emberi megküzdés alapvetően nem magányos folyamat.
A kapcsolataink, a családunk, a barátaink, egy közösség vagy egy támogató szakmai kapcsolat ugyanúgy az erőforrásaink része lehet.
Segítséget kérni ezért nem azt jelenti, hogy valaki gyenge.
Azt jelentheti, hogy felismeri: ezt most nem szeretném egyedül vinni.
Gyászban különösen fontos lehet egy olyan kapcsolat, ahol nem kell jól teljesíteni.
Ahol nem kell bizonyítani, hogy már jobban vagyunk.
És ahol nem mondják meg, mikor kellene továbbhaladnunk.
Belső átrendeződés veszteség után
Egy jelentős veszteség után az élet nem feltétlenül tér vissza pontosan abba a mederbe, amelyben korábban haladt.
Megváltozhatnak a kapcsolataink, a prioritásaink, a biztonságról alkotott elképzeléseink és az is, ahogyan saját magunkra tekintünk.
Idővel kialakulhat egyfajta belső átrendeződés.
Nem arról van szó, hogy elfelejtjük vagy magunk mögött hagyjuk azt, ami történt.
A veszteség része maradhat az élettörténetünknek.
Ahogyan a patak útjában is ott marad a szikla.
Csakhogy idővel a víz körülötte is megtalálhatja a maga útját.
Talán az igazi erő sem abban van, hogy legyőzzük azt, ami megváltoztathatatlan.
Hanem abban, hogy lassan megtaláljuk, hogyan tudunk tovább élni úgy, hogy annak is helye maradjon bennünk, amit elveszítettünk.
Selmeczi Márta
mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó