Amikor arról beszélünk, hogy minden veszteségben van valami közös, egy kicsit tiltakozik a testem. Az elmém próbál arra rávenni, hogy ez nem lehetséges, mert minden egyedi, minden ember egyedi, minden érzés egyedi, és ez Igaz is. De minden egyedi érzésben megvan az elviselhetetlen, az elfogadhatatlan, a tiltakozás. Amikor egy porcikánk sem akarja befogadni a történteket és szeretnénk úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg, legalábbis nem velünk. Nem lehet elfogadni az elfogadhatatlant. Minden kifakul és értelmét veszti, a monotonitás veszi át a főszerepet, színtelen és értelmetlen, ilyenné válik az Élet.
Hogy az én veszteségem mit tanított? Talán a kérdés sem helyes, mert maga a veszteség nem tanít, csak a folyamat, ami azután következik. Feltehetnénk úgy a kérdést, hogy a veszteségem elfogadása, megélése, az ebből való felállás mit tanított?
Nehéz ezt úgy igazán megfogalmazni, évek teltek el, ha átesel egy posztraumás növekedésen már másképpen látsz mindent, de ahhoz át kell esned, át kell élned és ezért nagy árat fizetsz. A kislányom születése segített az élni akarásban, ha ő nem lett volna, talán most ezt nem írnám. Volt egy cél, hogy éljek ő miatta, imádtam és imádom őt, de ha nincs célod nagyon nehéz, akkor nincs miért élned, nincs kiért.
Értékelni az életet.
Szeretni az életet.
Élni.
Ez az, amit adott nekem ez a hosszú út. Meg kell találni azt amiért élnél, egy célt, és ha megvan akkor képes vagy elfogadni az elfogadhatatlant. A kislányom megadta az én miértem, ő tanított meg gyógyulni, az apró örömök, ahogy rám nézett, ahogy elkezdett járni, mind mind annyi örömet okoztak nap mint nap, hogy elkezdtem élni.
16 évembe telt elfogadni a veszteségem, addig a tagadásba menekültem.
Amikor tudatosul benned, hogy ez a valóság, hogy nincsen már (elértél a kiindulási ponthoz) és az élni kezdés útjára lépsz, akkor veszed csak észre a jelen pillanat szépségét. Addig mintha árnyék világban élnél, gépiesen működsz, szinte nem érdekel semmi, de ahogy eléred azt a pontot és megtalálod a miérted, színesedni kezd a világ. Rájössz, hogy van értelme élni, de segítség nélkül nem megy… segítség nélkül nem ment volna. Meg kell engedned magadnak, hogy befogadd az életet, és amikor ez megtörténik varázslatos dolgok történnek. Egy nyíló virágnak is tudsz örülni, vagy a lágy szellőnek, ahogy az arcodat érinti. Ez egy lassú folyamat, de eljön és ahogy eljön már vágysz rá, már élni akarsz. Addig olyan mint ha egy örök télben élnél…és egyszer csak eljön a tavasz!
Segítek megtalálni a Miérted, az értelmet, újból színesebbé varázsolni, mert neked is lehetséges!
Vedd fel velem a kapcsolatot: Elérhetőség