Esős délután volt. Az ablakban ültem, és figyeltem amint a friss zápor bontogatta szárnyait a város felett. Nyár volt, én még is pulcsiban üldögéltem a párkány szélen, és üveges tekintettel bámultam a messzeségbe. Fáztam, éreztem, hogy a testem kihűlt, ugyan úgy a szívem is. Tudtam, hogy már nem jön vissza többé, nem lesznek reggel munkába menet búcsú csókok, kávéfoltok az asztalon és friss kölni illat, amerre csak jár. Nincs többé, elment. Nélküle csendes a ház, nem nevet felhőtlenül senki.
Elment, és elvitte a színt a világból.
Mintha egy keserű érzés lett volna a számban, kapart, és égetett. Szakadozva vettem a levegőt, könnyeim folytak végig az arcomon, majd hulltak alá a térdemre. Csak egy régi, kopott kép maradt meg belőle… a szívemben őrzöm.
És, ahogy a felhők oszladozni kezdtek az égen, halványan mosolyra húzódott a szám. Éreztem, hogy boldog, és tudtam, hogy majd Én is az leszek.
Szécsi Enikő