Veszteség után sokan egy időre visszahúzódnak.
Kevesebb emberrel szeretnének találkozni, fárasztják őket a társasági helyzetek, nincs kedvük újra és újra elmondani, hogyan vannak. Néha egyszerűen jobb otthon maradni, csendben.
Ezzel önmagában nincs semmi baj.
A gyász sok energiát kíván, és nem biztos, hogy közben ugyanannyi marad a külvilágra, mint korábban.
Van azonban, amikor idővel egyre több minden marad el. Ritkulnak a találkozások, nehezebb felvenni a telefont, és azok a dolgok sem érdekelnek igazán, amelyek korábban fontosak voltak.
Nem egyik napról a másikra történik. Sokszor észre sem vesszük.
Éppen ezért időnként érdemes megnézni: maradt-e a veszteség mellett hely másnak is az életünkben?
Visszahúzódás a gyászban – van, amikor jó egyedül lenni
Nem minden egyedüllét elszigetelődés.
Lehet, hogy éppen arra van szükségünk, hogy egy darabig senki ne kérdezzen semmit. Hogy ne kelljen beszélni, figyelni másokra vagy úgy tenni, mintha több erőnk lenne, mint amennyi valójában van.
A csend néha kifejezetten jólesik.
Más azonban, amikor már hiányzik valaki, akivel beszélhetnénk, mégsem hívjuk fel. Amikor jó lenne találkozni valakivel, mégis minden alkalmat lemondunk. Vagy amikor segítségre lenne szükségünk, de egyre nehezebb elfogadni mások közeledését.
Ilyenkor talán már nem az egyedüllétre van szükségünk, csak nehézzé vált újra kapcsolódni.
Amikor egyre kevesebb dolognak marad helye
Ez általában nagyon hétköznapi módon történik.
Ma nincs kedvem elmenni.
Holnap nem veszem fel a telefont.
A következő találkozót inkább lemondom.
Aztán egy idő után azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb emberrel beszélünk, egyre ritkábban mozdulunk ki, és szinte minden figyelmünket a veszteség tölti ki.
A gyász természetesen sok helyet foglalhat az életünkben. Különösen az első időszakban szinte mindent áthat.
Nem az a kérdés, hogy mennyi idő telt el.
Inkább az, hogy mi minden van még jelen a veszteség mellett.
„Hogyan érezhetném jól magam nélküle?”
Van, amikor nem maga a találkozás vagy a program nehéz, hanem az, ami utána következik.
Jól éreztem magam.
Nevettem.
Néhány órára máshol járt a figyelmem.
Aztán megérkezik a bűntudat.
Hogyan lehetett jó, amikor ő már nincs itt?
A gyászban ez az érzés nem ritka. Mintha egy könnyebb pillanattal hűtlenek lennénk ahhoz, akit elveszítettünk.
Pedig attól, hogy valami ismét jólesik, nem lesz kevésbé fontos az, aki hiányzik.
Egy jó pillanat nem vesz el semmit a szeretetből.
Nem a fájdalom mutatja meg, mennyire szerettünk
A veszteség után könnyen összekapcsolódhat bennünk a szeretet és a fájdalom.
Ha ennyire fáj, akkor ennyire szerettem.
Ebből pedig megszülethet egy másik gondolat is: ha egyszer kevésbé fáj, talán a kapcsolat is veszít a jelentőségéből.
Pedig a kettő nem ugyanaz.
A kapcsolat értékét nem az mutatja meg, hogy mennyit és meddig szenvedünk.
Aki fontos volt számunkra, attól még fontos marad, hogy vannak már könnyebb napjaink. Attól is, hogy újra nevetünk, találkozunk másokkal vagy várunk valamit.
Nem kell a fájdalmat őriznünk ahhoz, hogy a kapcsolatot megőrizzük.
Néha érdemes megnézni, mi maradt jelen az életünkben
Nem azt, hogy hol „kellene” már tartanunk.
A gyásznak nincs ilyen menetrendje.
Talán hasznosabb más kérdéseket feltenni magunknak.
Van még valaki, akivel őszintén tudok beszélni?
Van olyan hely vagy társaság, ahol jólesik jelen lenni?
Érdekel még valami abból, ami korábban fontos volt?
Megengedem magamnak, ha valami jólesik?
Tudok segítséget elfogadni, amikor szükségem van rá?
Ezek nem tesztkérdések, és nincs rájuk helyes válasz.
Abban segíthetnek, hogy egy pillanatra ránézzünk arra, hogyan élünk most a veszteségünkkel.
Amikor már nehéz újra kapcsolódni
Előfordulhat, hogy szeretnénk közelebb kerülni másokhoz, mégsem megy könnyen.
Visszahúzódás a gyászban: amikor a kapcsolódás is nehézzé válik
Talán azt érezzük, hogy úgysem értik, mi történik bennünk. Lehet, hogy elfáradtunk a vigasztaló mondatokban vagy abban, hogy mások előtt visszafogjuk az érzéseinket.
Az is megtörténhet, hogy a környezet egy idő után ritkábban kérdez. Nem feltétlenül azért, mert már nem érdekli, hogyan vagyunk, hanem mert nem tudja, szabad-e még szóba hozni azt, aki meghalt.
Így két oldalról is kialakulhat a távolság.
Pedig sokszor nem nagy beszélgetésre lenne szükség. Hanem valakire, aki mellett nem kell megmagyarázni, miért van ma nehezebb napunk.
Mikor érdemes segítséget kérni?
Nem azért lehet szükség szakmai támogatásra, mert eltelt bizonyos számú hónap, és mostanra „jobban kellene lennünk”.
Az idő önmagában nem mondja meg, hogyan vagyunk.
Érdemes azonban komolyan venni, ha hosszabb ideje szinte teljesen eltűntek a kapcsolataink, egyre nehezebb ellátni a hétköznapi feladatokat, semmi nem kelti fel az érdeklődésünket, vagy azt érezzük, hogy már nem találjuk egyedül az utat mások felé.
Szakmai segítséget kérni ilyenkor nem azt jelenti, hogy rosszul gyászolunk.
Lehet egyszerűen annak felismerése, hogy ezt most nem szeretnénk tovább egyedül hordozni.
A veszteségnek maradhat helye, miközben az életünk is tágul
Nem kell elfelejteni azt, akit elveszítettünk.
És nem kell egyre kevesebbet gondolni rá ahhoz, hogy más dolgok ismét helyet kapjanak az életünkben.
Jöhetnek újra beszélgetések, találkozások, tervek, jó délutánok. Lehet valami, amit várunk. Valami, ami érdekel. Valaki, akinek örülünk.
Ezek nem veszik el annak a helyét, aki hiányzik.
Talán éppen ezt nehéz eleinte elképzelni: hogy nem kell választanunk az emlékezés és az élet között.
Lehet valakit nagyon szeretni és nagyon hiányolni úgy is, hogy közben lassan újra több minden kap helyet a saját életünkben.
Selmeczi Márta
mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó